Szaktanácsadás

A méhcsalád életének, szaporodásának és a méhészetből várható haszonnak , amit már előző írásomban is hangsúlyoztam, és továbbiakban is az egyik legfontosabb fő tényezőnek tartok, a nektárt és virágport adó méhlegelő megléte, és ismerete a lényege. Ennek a ténynek a leggondosabb előzetes vizsgálata, helyszínen a méhész által felismert és terjedelmében felmért , saját szeme által látott, s saját méhészetének megfelelő nagyságúnak megítélt elegendő méhlegelő esetén lehet eredményekre számítani.

Tudni való, hogy csak az ilyen gondos, előzetes körültekintő vizsgálat teszi lehetővé, hogy az odatelepített méhészetnek nemcsak a méhegyedeknek és a napról-napra szaporodó álcák tömegének élelemszükségletét, hanem ezenfelül bizonyos mennyiségű élelemfelesleg elraktározását is tudja biztosítani. A méhcsalád által begyűjtött élelem feleslege adja tulajdonképpen a méhészet hasznát.

Ezen méhlegelőről begyűjtött mézen – mint fő haszon bevételen – osztozik a méhcsalád és a méhész. Hogy mekkora lehet a méhész részesedése, azt – megfelelően rendben tartott, megfelelő erősségű méhcsaládokat feltételezve – az időjárás mellett, főképpen a jól megválasztott méhlegelő dönti el.

Ideális méhlegelő az volna, melyen kora tavasztól késő őszig állandóan váltaná egymást a különféle időben virágzó, jó mézelő növények tömege, és a mézgyűjtés-virágporgyűjtés egy pillanatra sem szakadna meg. Ilyen áldott jó méhlegelő azonban ma már talán nincs is. Vannak jó, kevésbé jó és igen jónak mondható méhlegelőink, amelyeken az egyes fő mézelő növényeket szemléltető „ Fenológiai táblázatban ” feltüntetett növények közül több is található, de együtt valamennyi sohasem.

Mézelő növényeink zömét az állandó jellegű mézelő fák és cserjék mellett ma a mezőgazdasági termelés méhészeti szempontból is hasznos növényféleségei, főképpen a takarmánynövények : bíborhere, baltacím, szőrösbükköny, nyúlszapuka, somkóró, olajretek, maglucernák stb. és az olajos magvú növények : repce, napraforgó szolgáltatják. Ezeknek a vetésterülete azonban a vetésforgó betartása miatt évről – évre változik, ezen felül a növény talajigényéhez is igazodni kell. Így meszes talajokban talajokon inkább baltacímot, mészszegényebb talajokon bíborherét vagy vörös herét, homokon a somkórót szokták termelni nagyobb felületen. A talajviszonyok és az éghajlat szerint így minden tájnak más és más a méhlegelője. Minden méhésznek magának kell tehát méhészeti környékének méhlegelőjét számba vennie és annak tudatában a vándorlást előre megtervezni.

Ha szemügyre vesszük a „ Fenológiai táblázatban ” feltüntetett főbb mézelő növények virágzásának idejét, azt látjuk, hogy tavaszi méhlegelőnk általában sokkal gazdagabb, mint a nyári és az őszi, és ehhez igazodóan biztosabb a tavaszi mézgyűjtés.

Nyári és őszi méhlegelőnk kevésbé változatos, másrészt a nagy nyári szárazságok igen gyakran tönkre is teszik. Kevésbé biztos tehát és kisebb is a nektár-virágpor szolgáltatása. Ezeket a körülményeket a méhészetünk elhelyezésének illetően éves tervünk elkészítésekor nagyon is figyelembe kell vennünk, és úgy kell gazdálkodnunk, hogy a gazdagabb és biztosabb tavasz-nyári méhlegelőt már tökéletesen ki tudják használni az erre az időre kellőképpen felkészített jó erősségű családokkal, melyek képesek óránként 0,70-1 kg nektár begyűjtésére.

A nyári-őszi méhlegelő így jóleső ajándék számba is mehet, ami ha el is marad, még mindig haszonnal zárható a méhészeti esztendő.

Méhlegelőnk számbavételénél és értékelésénél tudnunk kell, hogy a nektárt és virágport szolgáltató növények között lennie kell legalább egy olyan nagy tömegben virágzó növénynek, mely a nagy tömegénél és kitűnő mézelésénél fogva nagy élelem felesleg gyűjtését is megengedi. Méhlegelőnk értékelésénél még sok egyéb, a mézelést befolyásoló körülményt is figyelembe kell mennünk. Így változhat a méhlegelő értéke a táj felszínének alakulása szerint is.

Déli fekvésű, széltől védett akácerdő értékesebb, mint a szélnek kitett északi, viszont lényegesen megnyúlik az akácvirágzás ideje, ha az egyik része déli, másik része északi fekvésű, mert a déli fekvésben korábban virágzó akácnál későbben virágzik az északi fekvésű. Nagyon fontos szempont a méhlegelő széltől védettsége is. Egy erdő közepén, széltől védett elhelyezésben, szeles időjárásban is szépen gyűjtenek a méhek, mert a szelet fel fogó fatörzsek és lombok védelme mellett fel tudják keresni a nektárt adó virágokat. A szélnek kitett, nyílt terepen viszont át kell jutniuk a méheknek a méhlegelőre, és onnan visszatérni, sokszor alig tudván megbirkózni az erősebb légáramlatokkal. A szél nagyon sok édes teherrel megrakodott méhet vág földhöz a méhes előtt, mert a kaptár közelében csökkentett repülési sebesség már nem elegendő a szél erejének leküzdésére.

A nyílt terepen álló mézelőfák virágját a szél erősen mozgatja, ami akadályozza a méheket a gyűjtésben, azon felül össze is töri – zúzza a virágot. A széltől védett elhelyezésű, és a szélnek kitett méhészetek hozama között egyes évjáratokban óriási különbségek vannak. Megesik, hogy az erdőben elhelyezett méhcsaládok szép eredményt adnak, míg ugyanakkor a széljárta terepen alig mutat súlyemelkedést a mérleg. Nem utolsósorban veendő figyelembe a méhlegelő területének nagysága sem. Arra, hogy a méhcsaládok számához viszonyítva mekkorának kell lenni a méhlegelőnek, hogy arról eredményes gyűjtésre lehessen számítani, határozott adatok nem állnak rendelkezésre. Ezt tulajdonképpen mézelő-növényenként külön-külön kellene megállapítani az egyes növények nektárválasztó képessége szerint. Egy hektár széltől védett akácerdő lényegesen több méhcsaládot tud élelemmel ellátni, mint ugyanakkora területű bükköny vagy vörös here, vagy más, az akácénál gyengébben mézelő növény.

A jó mézelőként számon tartott növények nektár szolgáltatásában is óriási ingadozások lehetnek a talaj összetétele, nedvessége vagy a levegő páratartalma szerint, tehát még egy ismert növénynek is nehéz a teherbíró képességét meghatározni. Az ez évi meghatározás már nem biztos, hogy a jövőre is igaz.

A jó terméseredmény eléréséhez – mint a leírtakból kitűnik – találkoznia kell a gazdag virágzásnak a nektár kiválására és begyűjtésére alkalmas időjárással. Ez a szerencsés állapot megléte a szülője a nagy, sokszor bámulatos eredményeknek, de többszörösen megismételve csak akkor, ha a méhcsalád erre az időre olyan állapotban van, hogy a legnagyobb munkateljesítményekre is képes.

Ahhoz, hogy méhcsaládjaink munkateljesítményeivel elégedettek legyünk, elsősorban azt is tudnunk kell, hogy egy méhcsalád évi átlagos mézszükséglete a saját maga fenntartásához - a fiasítás fogyasztását is figyelembe véve – 90 kg. Ezen felül sok év átlaga alapján megítélésem szerint 50 kg méztöbblet várható családonként. Egyes méhészek szerint az adottságokban rejlő lehetőségek kihasználása esetén ez több is lehet, megközelítheti a 75-80 kg-ot.

Mérgező növények :

A növények néhány fajáról méhre mérgező virágport, nektárt vagy édes harmatot illetve emberre mérgező mézet hordhatnak a méhek. A kérdésnek a közegészségügyi és méhegészségügyi vonatkozások miatt hatalmas a nemzetközi szakirodalma.

Tiszafa : e faj közelében évek óta észlelt tavaszi méhpusztulás okára jött rá egy osztrák méhész. A tiszafa virágporát gyűjtötték a méhek, s rövidesen bágyadt, mászkáló méheket figyelt meg a kaptárak előtt. Felboncolva őket, a vékonybelük tiszafa virágporával volt tele, a vastagbélben viszont legtöbbször nem talált. Mikroszkópos vizsgálattal kimutatta, hogy a tiszafa virágpor szemcséi a víztől erősen megduzzadtak, kirepedtek s a héj ezután ráncosodott. A virágpor így a térfogatának többszörösére nőtt, megrekedt a vékonybélben, és ez okozta a méhek elhullását.

Vadgesztenyefélék : A bokrétafákkal kapcsolatban a külföldi és hazai méhészeti irodalomban káros hatásokról is tudósítottak, de olvashattuk ennek az ellenkezőjét is, mely a bokrétafák kiváló méhészeti jelentőségéről ír. Amerikában, Dániában szerzett tapasztalatok 1925-1952 között már ismertek. Száraz időben a fehér vadgesztenye virágport hordó méheknél érdekes deformációs tüneteket észleltek. A méhek törpék voltak, hiányzott a lábuk vagy egyik pár szárnyuk. Hazánkban először 1957-ben írtak a bokrétafa mérgező hatásáról. Örösi szóbeli közlése szerint Baján is előfordult méhmérgezés: a fiasítás és a kifejlett méhek is pusztultak. A nyílt fiasítást megvizsgálva már szabad szemmel is feltűnő volt a méhek téglavörös bele. A mikroszkópos vizsgálat eredménye a vörhenyes bokrétafa virágporára utalt. Ezek után kísérleti etetést végeztek, s amikor a méhek a cukorszörpön kívül csak e virágport kapták, megfeketedtek és rövid életűek voltak.

Hársfa fajták : A hársméz hordások elmaradásának okát olykor a tisztázatlan méhmérgezési eseteknek tulajdonították. Egyes feljegyzések szerint nyáron a családok a hárshordások alatt erősen legyengültek, és a fák alatt számos megbénult méhet lehetett látni. Ezek a megfigyelések főleg az ezüsthársra vonatkoztak. A hárskivonatokkal táplált kísérleti méhek rövidebb ideig éltek, mint azok, amelyeket tiszta cukorszörppel tápláltak. A hársfajok között e tekintetben nem volt különbség. A bénulási tünetek és a méhek pusztulása már a kezelés utáni napon megkezdődött, 10-12 nap alatt valamennyi méh elpusztult. A tiszta cukorszörppel tápláltak 3-4 hétig éltek.

Vélemény : a méhek megmérgeződése hárshordás alatt csak bizonyos, még alig ismert körülmények összejátszása idején jelentkezik, tehát a mérgezések évenkénti ismétlődése nem bizonyított.

A növényi mérgezés ritkább, mint a növényvédő szerek által okozott kár. Mérgező növények csak meghatározott területeken fordulnak elő, de elkerülhetők ismeretük birtokában.

Általában elmondható, hogy a melegvérűekre mérgező növények ritkán termelnek méhekre mérgező virágport vagy nektárt. Ezek mennyisége a méhek által látogatott növények számához viszonyítva elenyésző. Gondot akkor okozhatnak, ha a méhek csaknem kizárólag e fajtákat járják. Máskor a mérgező nektár vagy virágpor más növényekével keveredik, ezáltal felhígul, hatóanyaga nem éri el a káros töménységet.

A növényi eredetű mérgezések tüneteit mikroszkópos vagy kémiai vizsgálattal sem lehet felismerni. Ha a mérgező anyag a nektárból, virágporból származik, a tünetek a növény virágzása idejében jelentkezik. Ha a mérgező anyag a virágporból ered, a tünetek időben elmaradhatnak addig, amíg a virágpor a lépekben van. A tünetek tekintetében nincs alapvető különbség a növényi eredetű és a növényvédő szeres mérgezések között.

Nagyon fontos, hogy a méhészek figyeljék a mindenkori hordási körzet mérgező növényeit. Ha káros jelenségek lépnek fel, el kell vándorolni a kérdéses területről. A legjobb védekezés a megelőzés. Mérgező virágporok több betegségcsoport kialakulásában is részt vehetnek. A legjelentősebb az úgynevezett májusi vész. Ennek főbb jelei : a fiatal méhek emésztő és vastagbele virágporral van tele. Potrohuk rendszerint duzzadt. A méhek nagy kínlódással vagy még úgy sem tudnak ürítkezni. Az ilyen méhek, ha kikerülnek a kaptárból, repülni nem tudnak, a földre hullnak és egy idő után elpusztulnak. A tünetek többnyire hűvös, gyűjtésre nem alkalmas nappalok után mutatkoznak. Olykor alig vehető észre, máskor a reszkető, szaladgáló méhek, majd a hullák tömegesen figyelhetők meg a kaptárak körül. A családok természetesen elnéptelenednek. Mérgező virágport adó növények : a boglárkafélék, kígyógyökerű keserűfű, sisakvirág, sarkantyúfű, zászka.

Mérgező nektárt adhat, s alkalmilag enyhe mérgezést okozhat a pohánka is.

A leírtakkal megpróbáltam méhésztársaim figyelmét felhívni, a magam részéről nagyon fontosnak tartott alapvető dolgokra, s rájuk bízom a fontossági sorrend felállítását, annak betartását a minél nagyobb haszon elérése érdekében.

Továbbiakban pedig javasolnám minden méhésznek, hogy az állandó telephelyének méhlegelőjéről készítsen „Fenológiai ” naptárt, mert ennek fontosságát az alábbiak miatt nagyon fontosnak tartom.

A fenológia tudománya a növényi életműködések szakaszos változásait vizsgálja az adott táj éghajlati viszonyai között.

Alapelvei a méhészeti gyakorlatra alkalmazva hathatós szolgálatot tehetnek a méhészkedés megszervezésében és gazdasági kihasználásában. A belőle vett adatok gyakorlati jelentőségűek : segítenek tájékozódni a méhészet röpközelében virágzó méhlegelők idejéről, így a főhordás idejére vonatkozóan, s rámutat, szinte felhívja a figyelmet a beavatkozás idejére. E javasolt fenológiai naptárat úgy készítjük, hogy minden évben felírjuk a röpközelben lévő méhlegelőn virágzó növények virágzásának kezdetét és végét, úgy a főhordást adó növényekét is. Ki kell választani egy fát, amelyet február-márciustól egész éven át figyelhetünk. Pl. feljegyezzük a kökény virágzásának idejét, az akácvirágzás kezdetét és végét, a serkentő etetés legmegfelelőbb időpontját. Az így évenként feljegyzett adatokból sok évre vonatkozóan átlagot lehet megállapítani. A törvényszerűségből kiolvashatók az időszerű teendők.

Csóka György