Szaktanácsadás

Ha a méhészettel akár csak rövid ideje foglalkozó méhésznek feltenném a kérdést, hogy milyennek kell lennie egy nagy teljesítményre képes méhcsaládnak, habozás nélkül ráfelelne, hogy minél erősebbnek, de ha azt a kérdést tennénk fel, hogy mit ért erős méhcsaládon, már igen bizonytalan feleletet kapnánk. Főképpen bizonytalan és igen változó volna a felelet arra a kérdésre, hogy milyen erősségűnek kell lennie tavasszal, a fejlődés kezdetén egy méhcsaládnak, hogy abból a fő mézelő növényünk virágzása idejére jól gyűjtő méhcsalád fejlődjön ki.
Tisztában kell lennünk ugyanis azzal, hogy a termelő méhcsalád tavasztól őszig minden esztendőben újra nevelődik, mert mint az előző írásomban már említettem, a jó népesre fejlődött méhcsalád is őszre többnyire visszaesik a tavaszi állapotot valamivel meghaladó erősségűre.
A magyar méhlegelő sajátosságaihoz alkalmazkodó méhésznek tudnia kell azt is, hogy a gyűjtés eredményéből rá eső haszonrészesedést általában a tavaszi méhlegelőből, elsősorban az akácvirágzásból szokta megkapni. Nyilvánvaló tehát, hogy erre az időre kell a méhcsaládoknak termelésre éretté válnia, azaz a tavaszi alapnépességből ilyenné fejlődnie.
Az akác, ha a virágzási idejében vannak is hosszabb-rövidebb eltolódások, a déli akác május 10. és 20. között virágzik, tehát korábban a déli részen, később az északabbra fekvő országrészeken.
A méhcsaládok fejlődésének kezdete a mi éghajlatunk alatt általában február vége, március eleje, tehát a májusi akácvirágzásig mindössze 8 hét áll a fejlődés rendelkezésére, illetve azoknak a méheknek a felnevelésére, amelyek gyűjtőként az akácvirágzás kihasználásában a koruknál fogva részt vehetnek. Ennyi idő alatt kell a méhcsaládnak olyan erősségűvé, népessé válnia, hogy egy megfelelően méretezett és alkalmazott kaptárban lehetőleg ne csak a fészektér, hanem a méztér léputcáit is jól takarja, mert ez az igazi termelő méhcsalád.
Az ilyen erősségű családban a bogártömb súlya elérheti a 8 kilogrammot is, azaz nyolcvanezernél több méh is lehet benne, és ennek a bogártömbnek csak a fele végez gyűjtést az akácról; óriási lehet az elérhető teljesítmény jó időjárás és virágzás (dandár) idején. Ha egy ilyen termelő méhcsalád kijárónyílása elé állunk, és ezzel megakadályozzuk a hazatérő méhek kaptárba jutását, percek alatt óriási tömegű méh fog nyüzsögni körülöttünk. Ezeknek a lázas fészekbe tódulása a bejárónyílás szabaddá tételét követően, az egyik leggyönyörködtetőbb látványt nyújtja a méhésznek.
Sajnos, nagyon sokszor megesik, éppen a szélnek erősen kitett méhészet elhelyezésénél, hogy egy vihar éppen ezt a kijáró méhtömeget pusztítja el, közvetlenül a virágzás kezdete előtt vagy alatt. Ezek után az eddig erősnek tudott méhcsaládok kaptáraiból is igen kis mennyiségű méh száll ki, így a népességhez viszonyítva mégis kevés lesz a gyűjtési eredmény, a kijáró, gyűjtő méhek alacsony száma miatt.
Amikor ezeket a kívánatos erősségű méhcsaládokat meghatározzuk, keressük meg a feleletet arra a kérdésre, hogy milyen erősségűnek kell lennie egy méhcsaládnak a tavasz kezdetére, hogy ezt az állapotot elérhessék.
A méhcsaládok erősségét tudvalevőleg a méhek által takart léputcák számával mérjük. Minél több léputcát takar a tavaszi méhállományunk, annál gyorsabb lehet a fejlődése, és a méhésznek, megfelelő gondozás mellett, csak az az egyetlen gondja marad, hogy a tavasz kedvezőtlen időjárásainak a fejlődést gátló hatásait kivédje, és a szaporodás üteméhez szükséges, azt elősegítő anyagok biztosításával meggyorsítsa a folyamatot. Minél nagyobb felületet takarnak a méhek a fészekben tömören, tehát minél több léputcát tudnak a fiasítás fejlődéséhez szükséges 35 ş C fokon vagy akörüli melegen tartani, annál nagyobb felületre, és annál több sejtbe tudja az anya is a petézést kiterjeszteni.
Gyakorlati tapasztalataink szerint, ismét megfelelően megválasztott, méretezett kaptárt feltételezve, a hat léputcás méhcsalád az a legkisebb méhállomány, amelyből kellő élelem és nem utolsósorban jól petéző anya mellett, a fő hordás idejére jól termelő család fejlődhet. Ennél gyengébb, tehát kevesebb léputcát takaróméhcsaládok már csak közepes erősségűvé fejlődhetnek, természetesen ehhez igazodik az eredmény is.
Az első tavaszi átvizsgálásnál tehát eszerint értékeljük a telet átélt méhcsaládokat. Amelyik közülük nem üti meg az általunk felállított mértéket, irgalmatlanul egyesítsük egy másik, hozzá hasonló gyenge családdal, és csak annak a néhánynak kegyelmezzünk meg, amelyiknek jól petéző, fiatal, előző évi anyja van, hogy legyen kész tartalékanyánk a műrajkészítés idejére, vagy felhasználhassuk valami oknál fogva meganyátlanodott méhcsalád anyásítására, vagy rosszul petéző anya lecserélésére.
Az összes állattenyésztési ág között a méhészet az egyetlen, ahol a gyengék egyesítésével bármikor a termelésre legalkalmasabb méhcsaládokat hozhatunk létre, tehát a méhészkedésnek ez az egyedüli, páratlan lehetőségét a magunk javára használjuk ki. Az egyesítéstől a legtöbb méhész idegenkedik, a méhcsaládok számának csökkenése miatt ; pedig az egyesítés, két méhcsalád egy családdá válása ilyen formában, nem jelent tényleges egyedszám csökkenést, hiszen nem veszett el a hozzáadott méh, csupán egy méhcsaládként végez hasznos munkát a részünkre. Nem veszett el a kaptár sem, a lépépítmény is megmarad, amely kellő óvatosság mellett bármikor ismét használatba vehető. Nem kell sajnálni a termelésre alkalmatlanokat.
Az egyesítés munkájától nem kell túlságosan idegenkedni. Kellő szakértelemmel, sikeresen lehet bármikor bármilyen rendszerű kaptárban végrehajtani. Rakodó kaptáraknál a méztérbe helyezzük az egyesítendő családokat, miután előzőleg megfosztottuk az anyjától, és előtte a fogadó család és az egyesítendő család közé újságpapírt teszünk, s azután a fogadó méhcsalád fiasítása fölé rakjuk a felszámolásra kerülő család fiasításos kereteit. A méhek a papírt átrágják, és szépen egyesülnek. Jó egyesítési mód ez, különösen akkor, ha a méheink a lakásuktól távolabbra vannak, mert ráérünk egy következő kintlétükkor is rendezni az egyesített családot. Ugyanilyen módon egyesíthetünk fekvő- vagy akár hátul kezelős kaptárok esetében is, újságpapír felhasználásával, csak nem felül, hanem oldalt, de nem megbontva a felszámolt család kereteinek a sorrendjét.
A méhcsaládok élelemszükségleteinek megléte feltétele a tavaszi fejlődésnek, a népesség növekedésének, erősödésének ( jól petéző anyát feltételezve ), a fiasítás mennyisége fokozásának. A napról napra szaporodó fiasítás tápanyagszükséglete tetemes, és ebben nem szabad hiányt szenvedniük, ha jó fejlődést akarunk elérni. A jó méhlegelő és időjárás mellett ezt az élelemszükségletet, a nektárt és a virágport, ami éppen olyan fontos kelléke a fejlődésnek, mint a méz, a tavaszi méhlegelőnek kellene biztosítania, és biztosítaná is, ha hazánk legtöbb részén az időjárás ezt lehetővé tenné.
A fejlődő méhcsalád teljes élelemszükségletének pontos mennyiségét nem ismerjük ugyan, de a mérlegre állított méhcsaládok súlyváltozása mégis tájékoztat bennünket arról, hogy mennyi élelemmel kell számolnunk a méhlegelő nyújtotta élelmen kívül, a kiszámíthatatlan magyar éghajlati viszonyok miatt.
Gyakorlati tapasztalataink szerint nagyon ritka az olyan év, amikor márciustól májusig az időjárási viszonyok lehetővé teszik a család fejlődéséhez szükséges élelem begyűjtését természetes módon. Így minden évben a télire betárolt készletből vagy a méhész jóvoltából tudja a család pótolni a hiányt.
Vannak olyan szerencsétlen évek, amikor egy méhcsalád téli és tavaszi élelemfogyasztása meghaladja a húsz kilogrammot is, amiből mintegy 5-8 kilogramm esik a szorosan vett téli élelemre, amikor a fiasítás szünetel; a többit a tavaszi fejlődésre fordította a méhcsalád a kedvezőtlen időjárás következtében elmaradt élelemgyűjtés kiegészítéséül. Az ilyen évek szerencsére ritkák, de számolni kell velük.
Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy a húsz kilón felüli mézhozam lehet valójában a méhész részesedése, ha a termelő méhállományt, a tőkét nem akarja veszélybe sodorni vagy tönkretenni. Ezek után joggal vethetjük fel azt a kérdést, hogy remélhetünk-e ettől nagyobb mézhozamot a legjobban rendben tartott méhcsaládoktól, illetve nyújt-e alkalmat a magyar méhlegelő olyan mennyiségű méz begyűjtésére, hogy a méhcsalád előzőkben említett, illetve meghatározott élelme megmaradása mellett még a méhésznek is jusson tisztességes részesedés.
A válasz igen. A méhcsaládok ilyen munkateljesítményre is képesek, de csak akkor, ha valóban erősödik a termelőképességük, és a begyűjtött élelemmel a méhész a magyar méhlegelőben rejlő sajátosságokhoz igazodva gazdálkodik.
Jó erősségű termelő méhcsalád jó időjárás mellett, ami alatt teljesen szélmentes, jóval 20 C fok feletti hőmérséklet értendő, az akácvirágzás nyolc-tíz napja alatt elérhet 60 kilogrammot, sőt, ennél több súlygyarapodást is, és ha ennek a hozamnak csak a hatvan százalékát vesszük méznek és a többit virágporra, vízre és egyéb anyagra számítjuk, akkor is 36 kilogramm tényleges mézet kapunk. Ha ebből levonjuk a méhcsalád teljes élelemszükségletéül meghatározott 20 kilogramm mézet, már 15 kilogramm méz lehet a méhész részesedése ebből az egyetlen virágzásból.

Cska György

( folytatás )